A mai bejegyzést egy tetszőlegesen kiválasztott forma 1-es pilóta, tetszőleges szabadedzését követő, száját biztosan elhagyó mondattal kezdeném. A most felcsendülő mondat nélkül nem telhet el forma 1-es hétvége, s mivel a napokban ránk köszönő is az lesz, gondoltam leveszem ezt a terhet a fiúk válláról. Hangozzon hát fel a várva várt mondat: „jó irányba haladunk, de még rengeteg munka áll előttünk, hogy megvalósítsuk terveinket”.
Mondandóm alátámasztása végett, s hogy a kedves olvasó érezze is, idézetem nem csak égbekiáltott szó, az alant következő sorokkal bizonyítanám is tényszerűségét. Ez utóbbit sajnos „sporttársaim” rendszeresen elfelejtenek megtenni.
Ma reggel a hívogató, hűvös, szemerkélő esőstől nedves reggelnek nem bírván ellenállni magamra öltöttem cicanadrágomat és a már korábban egekig magasztalt pólómat. Az épület elhagyását követve óra bekapcsol, s amíg a rejtelmes GPS jelek testem lokalizálásán fáradoztak elindítottam az iPod-ot. Mivel a test edzésén kívül a szellem épülésére is igyekszem figyelmet fordítani mai választásom Choelo – tizenegy perc című hangos könyvére esett. (Ezúton is köszönet István bátyámnak). Az iPod-os bíbelődés meghozta gyümölcsét és már ott is díszelgett órámon a GPS jel. Habozás nélkül indítottam is a stoppert mielőtt értékes mérési eredményeket veszítek. Az idő rövidségére való tekintettel, gondoltam ma a futást erőltetem és rövid séta után, hamar lépteim szaporázásba kezdetem, ami egész a futásig gyorsult. Az igaz, hogy a hangoskönyv ritmusa, különösen Choelo ezen műve) nem ér fel egy Metalica koncertfelvétellel, de azért így is képes voltam 500 métert egyfolytában lefutni. Hatalmas előrelépés. Legalább is számomra. A kör további részében sétáltam, futottam, sétáltam, futottam. Egyszóval megpróbáltam a lehető legtöbbet kihozni magamból. S hogy ez mennyire sikerült csak a szállodába való visszaérkezésemet követően bizonyosodott be. A bejáratot egy méterre megközelítve leállítottam az órát, majd késedelem nélkül állítottam meg regény folyamát az iPod-ból. Ekkor következett be a csoda. Az óra számlapján hatalmas betűkkel volt olvasható a 22 perc 46 másodperc. Ugyanakkor az iPod ez idő alatt csak 13 perc 38 másodpercnyi hanganyagot duruzsolt a fülembe. A futások során ugyan éreztem, hogy kicsit túlfeszítem a húrt és néha-néha beúszott a látómezőmbe egy-két lila folt, egy pár fényes pont és elhomályosodott alak. Azonban ott azon a szent helyen a recepció előtt villámként ért e felismerés: Az általam látottak bizony nem a légszomjnak és a felszökött pulzusomnak köszönhető látászavarok hanem bizony féreglyukak voltak. Testem vagy annak bizonyos izma (lehetséges, hogy a szívem) megközelíthette a fény sebességét ezért képessé váltam az időutazásra. Ez hatalmas előrelépés a tudomány számára, de bizony súlyos teher az egyszerű hobbysportoló számára. Orjás teherként szakad a vállamra, hogy edzéseimmel veszélybe sodorhatom a tér idő kontínumot. Így hát két út áll előttem, folytatom edzésemet és kockáztatom az általunk ismert világ stabilitását, vagy felhagyok minden nemű mozgással, elvisz a túlsúly és egy szívroham de megmentem a Földet. Azt hiszem egy ilyen döntésnél ismerszik meg az igazi hős. Ezek után hívjatok csak Bruce Willisnek.
