Egy kezdő futó megpróbáltatásai

Az ötödik napja tartó már-már kimerítő edzéseim során észre kellett vennem, hogy nem túl sok tagot számlál a tábor, kiknek körében űzöm a felkészülés. Egészen pontosan egy főből áll népes kis csapatom. Ez felvetette a kérdést, hogy vajon a pólómból meglehetős folytonossággal patakzó izzadság e a bűnös, vagy csak egyszerűen a sport, természeténél fogva magányra ítél. Na, nem azért mert sikereim révén már megközelíthetetlen lennék, vagy gyengeségem miatt kirekesztenének. Bár ez utóbbi még tűnhet valószínűnek is. Egyszerűen csak ilyen. Csakhogy, az ember mint társas lény, és jómagam mint ember, még a magányomban is társaságot keresek. Különösen igaz ez, amikor a Finn hóval borított járdákat róvom, két oldalt 60 – 70 centiméteres hófal között és a vastag fehér lepel alatt nyugvó erdőben gyönyörködöm. Ilyenkor találni kell valakit, akivel meg lehet ezt az élmény osztani. Az illető férfi, 36 éves, azonos az érdeklődési körünk, mi több még a farmer méretünk is egyezik. Igaz ez nem egy új kapcsolat sokkal inkább egy régi ismerős újbóli felfedezése. Hajdanán öntudatomra ébredésemkor minden pillanatomat meg akartam osztani vele, majd elegendők lettek a percek, órák, napok. Önfelfedezésem óta, azonban eltelt 30 év és néhány önismereti szakkör. Ez alatt megismertem, tudom, mit szeret, mit nem, minden titka nyitott könyv előttem. Egész veséjéig – sőt még mélyebbre is – látom minden hibáját. Tehát lassan fokozatosan a jóból is megárt a sok jegyében manapság jó, ha hetente egyszer rányitom az ajtót. Csakhogy itt egy új helyzet. Hosszú percekre, mi több, ha majd a kondícióm engedni egyszer hosszú órákra össze leszek vele zárva. Kénytelen kelletlen újra fel kell fedezzük egymást. S meglepetés ugyan de tartogatok még meglepetést magam számára. Például soha nem gondoltam volna, hogy ilyen aprólékosan képes vagyok figyelni testen minden rezdülésére. Úgy mint, miért zsibbadnak újaim a háromnegyed órás sétán a 20 – 25 perctől, amikor gyalog megyek vagy jövök a munkahelyemre. Gondolom a vállamon nyugvó 12 kilós laptop táskának semmi köze nincs a dologhoz. Vagy például képes vagyok olyan apróságokra is figyelni, mint a lépéseim ritmusa, vagy a hó ropogásának hangja különböző letaposottsági szint esetén. Azt hiszem hamarosan ki kell találjak valamit, hogy elkerüljön az őrület. Lehet, hogy ezért hallgatnak sokan zenét? Én is próbálkozom vele, de bármilyen hangosan is szól valahogy a gondolatoknak mindig sikerül túlkiabálniuk. Megoldásra egyik ötletem, hogy sorra veszem a világ problémáit egyesével megoldom őket. Van egy sejtésem, hogy ez majdnem elegendő. A maradék három - négy hónapban szeptemberig meg majd barkóbázom magammal. Megoldásként azt is hallottam, hogy ilyenkor ki kell kapcsolni. De hogyan kapcsolhatnék ki amikor az életben maradásért küzdök. Talán egyszer, a nagyon távoli jővőben erre is képes leszek. Addig is marad a zene és a „mit is írok majd a blogba” gondolatköre.