Mielőtt lelkes amatőr zöldpártiak a küszöbömhöz láncolnák magukat, midőn bottal fecskefészkeket leverő Zsoltot vizionálnak maguk elé, szeretném megnyugtatni az olvasóközönséget. Nem, nem a madárpiszok bőszített fel. Nem is a közelgő telet jósoltam meg, és az aggodalom hangján szóltam, hogy a vándormadaraknak mihamarabb útra kell kelniük. Különben is, a tavasz éppen hogy csak elkezdődött. Épp csak túl vagyunk a szeszélyes áprilisi időjárással bíró májuson. Egyszerűen csak túl vagyok a teszten. Ha már nem emlékszetek, olvassatok visszább egy bejegyzést. Szóval a mai napot a „sej a mi lobogónkat fényes szellők fújják” jegyében edzettem végig. A teszt sikeres mivolta alapvető fundamentumokat ásott alá. Ha a korábbi napon nem „kényeztettem” volna magam egy fehérnemű viselésével akkor az általa okozott bőrérzékenység hiányában, bizony tökéletes tünetmentes edzést hajthattam volna végre. Be kell vallanom, szeretem magam, így ahogy vagyok: kellően sarkosan, egyesek szerint kockafejűen. De amikor a világnézetemet és az alsógatyákhoz fűződő ragaszkodásomat alapjaiban ingatja meg egy teszt, el kell gondolkozzam vajon nem kellene-e esetleg egy két sarkot csorbítani, kicsit gömbölyíteni. Még az is lehet, hogy a futás átalakít? Hát mi lesz így velem? Elhagynak barátaim, kitagad családom? Inkább nem is szaladnék ennyire előre. De azért a „zokni nélkül cipőt húzok” tesztet már nem csinálom meg. Mondom, szeretem magam, ahogy vagyok….. (voltam)