Engedjétek meg, hogy egy sajtóhiba javításával kezdjem a mai napot. Történt ugyanis, hogy a 2010. február 21-ére keltezett bejegyzés téves adatokat közölt. Ha feltételezzük, hogy nem vagyok Gergely pápával azonos - vagy legalább is hozzá hasonlatos - és nem hajtottam végre naptárreformot, akkor bizony február 21 és szeptember 5 között nem 6 hónap és 13 nap van, hanem csak 6 hónap és 11 nap. Valószínűleg ezzel a két nappal igyekeztem megnyugtatni magam, hogy a reptéri váróban elfogyasztott omlós, puha, sajttal megszórt tetejű, pogácsák és a kávésbögre mellett megbúvó pöttyös túró rudi még nem számít. Csak az a fránya rendszeretetem ne lenne, ami ezen apróságok felett sem hajlandó szemet hunyni. Röviden. Csak 11 nap. Igenis számít! ….. De akkor is mennyei volt!!!
Ma a kollegák körében töredelmesen beismertem, bukásom. Hogy, hogy nem azonnal akadtak segítő szándékú tanácsokban bővelkedők, aki rávilágítottak a hibám mibenlétére. Szerencsére csak a sportolással kapcsolatosra. Beszámolóm alapján levont konklúzió szerint nem megfelelően osztottam be az erőmet. Hiába érveltem, hogy a „nincs”-et nem nagyon lehet beosztani, győzködtek, hogy de próbáljam csak meg lassan fokozatosan teljesítményem 70 %-án csinálni a feladatokat. Gondoltam sokat nem veszíthetek, teszek egy próbát. Ezúttal az AC/DC helyett Auth Csilla biztosította az ütemet, és megpróbáltam nem az életemért futni az első három percben. Lássatok csodát sikerült, a percek csak úgy száguldoztak. Már-már úgy éreztem második próbálkozásomat siker fogja koronázni, amikor a törölközőért nyúlva elvesztettem az ütemet. Persze ez nem okoz gondot, ha a táncparketten vagyunk, maximum a lábunkra lépnek. Nem úgy ám a „cross trainer”-en (Megtanultam ám a nevét. :O) ). Ezen ugyanis a stabil talajt egy ellipszis pályán mozgó tálca helyettesíti. Itt ütemet veszíteni egyenértékű a biztos halállal, de legalább is a padló arccal történő érintésével. Szerencsére mindkettőt sikerült elkerülnöm, de eközben a szerkezet tett egy fél fordulatot hátrafelé. Ilyet pedig rendeltetésszerű használat esetén ugye nem szabad neki, éppen ezért a számlálót szépen le is nullázta. Pedig már olyan jól mutatott az a 15-ös szám. Gondoltam, ha törik, ha szakad, akkor is végig csinálok egy teljes menetet ma. Ezért hát nulláztam és nekivágtam a második 20 percemnek. (Persze a második itt költői túlzás mivel az első csak 15 perc 12 másodperc volt) Végezetül minden agysejtemmel az ütemre koncentrálva teljesítettem. Igaz a levezető 2 perc már elmaradt, de így is örültem, hogy lábaim nem csuklottak össze. Le is ültem gyorsan egy szobabiciklire, és ha már ott voltam tekertem egyet a gépen. Hát nem felvillantak ezen is a számok. Nem szerettem volna megsérteni, hogy dolgavégezetlenül lesz kénytelen kioltani számlálóit nullázni így itt is eltöltöttem 20 percet, de most különös figyelmet fordítottam a levezetésre is. Sokkal könnyebb ám ezen apróságokra figyelni, ha az ember feneke alatt szék, de legalább is egy ülés van. Ekkor ért a felismerés, hogy az elvégzett két feladat, mármint a futás és a kerékpározás a triatlon két száma, és a részeredményeket látva - senkinek a gépe nem került egy centivel sem előrébb, mint az enyém, tehát - eddig holtversenyben az első vagyok. Már csak a tervezett úszásnál kell megőriznem előnyömet. Itt ugyan akadtak kihívók, különösen a virágmintás gumi úszósapkában evickélő néni nem nézte jó szemmel élre törésemet, de egy két könyöklés és jól irányzott rúgás után már indult is a szaunába. Így hát az elvégzett munka eredményeként felléphettem a képzeletbeli pódiumra és átvehettem a Crown Plaza triatlon képzeletbeli arany medálját. Most a dicsfényben fürödve próbálom magam rávenni, hogy holnap reggel 7-kor lemenjek és megismételjem a sikereket. Csak ezúttal kevesebb kihívóval szembesülve.
