Minden igyekezetem ellenére ez a nap is elérkezett. Az edzés idejének folyamatos csúszása révén a délután koraestébe, a koraeste végül estébe csapott, amikor is neki láthattam edzésemnek. Valahogy nem éreztem magamban különösebben nagy elszántságot, hogy megjárjak ungot-berket biciklivel így a futás mellett döntöttem. Különben is itt az ideje kipróbálnom magam. Beöltöztem hát szépen és kimentem az utcára. Néhány kör a gépkocsi bejárón a bemelegítés látszatát keltette, pedig csak az órám GPS jelek észlelésére vártam. Valami csoda folytán Gyulán ez a villám sebességével történik meg, ellentétben Budapest belvárosával. Ez lehetett az oka, hogy a kocogás megkezdésekkor nem voltam kellőképpen bemelegedve. (Nem kimelegedve, mert a harmadik lépés után már ziháltam és patakokban folyt rólam a víz) Az izmok felkészületlensége, lehetett az oka annak is, hogy már az utca végén (375 m) megkörnyékezett a „hazamegyek és veszek egy forró zuhanyt” – kísértés. De erős voltam. Még úgy 50 lépésig. Utána viszont már erősnek kellett lennem, mert a kertekben figyelő kutyát hangos ugatásba kezdtek. Innen már csak azon szurkoltam: csak annyi erőm legyen, hogy elfussak előlük. Még 10 lépés után azonban a „nem is fáj majd annyira az a harapás” megnyugtató mantrájával láttam be, hogy az elfutás gondolata költői túlzásnak minősül. A kezdeti kifutok a gyulavári útig fiatalos tervei lecsillapodtak és a visszafutok a bárdos utcán konszolidált megvalósítássá csitultak. Felfigyeltem azonban egy különös növényfajtára. Vannak futó bokrok. Ezek képesek voltak tartani a tempómat, sót néha úgy éreztem még előzni is szeretnének. Egy-egy bokor általában a kisebbek, mellettem futottak. Legalább is nagyon nehezen hagytam el őket. Azt hiszem, jelenleg velük vagyok egy súlycsoport futás terén. De nem adom fel. Lesz ez még elkeserítőbb is.
u.i.: Egyébként a fogyást komolyabban kell vennem. Ez a nem egészen 2,5 km már sok volt a bokámnak.
Erre jártam:
