Mivel a bokám továbbra sem szuperál tökéletesen mára a kerékpározást ütemeztem be. A táv igen kellemesnek volt mondható, mivel valahol a teljesítettség 90%-ánál meg kellett volna állnom unokatestvéremnél, és súlyos pusztulást előidézni a vastagkolbász puhakenyér állományában. Még soha oly elszántnak nem éreztem magam, mint ma. Talán a partra szálló amerikai katonák érezhették ennyire sürgető kényszerét a homokos partszakasz elhagyásának, mint én ma este, amikor a terített asztallal ellentétes irányban nyeregbe pattantam. Minden idők (eddig) legjobb részeredményeit produkáltam. (Ez az óra maga a csoda. Ezek Kenyában nem tudják, miről maradnak le a technika hiányában. Valószínű csak az olimpiai dobogóról nem.) Már jócskán visszafelé tartottam, amikor a messzi távolból dörgésre lettem figyelmes. Oda se neki ez csak a tüzérség. Így hát még komolyabb tempót diktáltam. Sajnos azonban belőttek. Először csak apró cseppekben, majd egyre hevesebben kezdet esni az eső. Gondoltam, mivel már most is csurom verejték vagyok igazából mindegy hogy a víz mely oldalról áztatja csatakossá ruházatomat. De ekkor következett el a vég. Megannyi repeszhez és géppuska golyóhoz hasonlóan megszórtak jéggel. Először csak egy kettő koppan a fejemen, végül Tom Hanks sisakjának éreztem a fejem a Ryan közlegény megmentésének nyitó, partraszállós szakaszában. Úgy kopogtam fejemen a jégdarabok mint az ominózus sisakon a repeszek és golyók. A jelentős különbség köztem és a sisak között, hogy ő fémből van én pedig nem. Tudom most mondhatjátok, hogy a sisak zöld is. Nos … Nem láttátok a jég méretét és a fejem színét sem. De inkább ne is bolygassuk a fájó múltat. Természetesen az edzést a gyengélkedő sátor azonnali meglátogatásával megszakítottam, és szakadó eső ellenére és a bámész, eresz alá behúzódott, városi kerékpárosok szeme láttára hazatekertem. Itthon egy gyógyító fürdő orvosolta sebeimet. Csak a finom puha kenyér és az ízletes gyulai kolbász után sóvárgó gyomrom panaszos korgását tudnám feledni.
A mai nap a Gyulai-csata néven fog elhíresülni: